|
Látomás
Látomás
Vadvizi folyónál állva
Nézem a vizet, őrülten kavarog,
Önnön útját járja,
Tombol, rombol és alkot.
Túlparton áll egy leány,
Élesen látom szemét, arcát,
Egymásra nézünk és tudjuk,
Vár a folyam, kivánjuk sodrását.
Együtt vagyunk a folyónkban,
Elnyel a vad s végtelen ár,
Felbukkanunk egymást keresve,
Révbe értunk, szívunk rég erre várt.
Fulladozunk,
Nincs levegő,
Édes légszomj ez,
Nem szenvedő.
Nehéz a légvétel,
De örökre élvezném,
Fáj a mellkasom,
Fojtogat a szenvedély.
Összefonódunk, nem számit semmi,
Visz a víz, sodrása fáj,
Szeretet és fájdalom
Elválaszthatatlan pár.
Lassan csendesedik a folyam,
Mosolygunk kedvesen,
Éveken át úszunk együtt
Vígan, önfeledten.
De mi ez a nagy csend?
A Semmi vesz korul,
Nem tudom mit érzek,
De valami kiürült.
Kedvesem partra úszván,
Csókot int felém némán,
S eltűnik a lombok közt,
Tűnődöm hiányán.
Döbbenten figyelek,
Nem értem, mi történt,
Hirtelen robaj,
Talán itt a vég!
Zuhanok,
Magával ragad a vízeses,
Nincs semmi,
Csak légszomj és szenvedés,
Mely hasonló,
Mégis oly más,
Mit egykoron
Vad vizeken éltem át.
Meg fogok halni,
Egy láthatatlan kéz nyúl felém.
Meg akarok halni!
Kiránt a habokbol könnyedén.
Partra úszom, töprengek,
Élek, hisz élnem kell tovább,
Idővel megértem
Az egyedüllét magányát.
Bandukolok magamban,
Nincs más csak csend és csend,
Hosszú az út,
Másik folyóhoz érkezem.
Szemben egy leány, ugrásra sarkall,
Szemében szeretet-fénysugár,
Ugornék én, de nem látom
Tisztán csodaszép arcát.
Fáradt testem
A zúgó habok köze vessem?
Mutasd magad, Kedves,
Add, hogy megtehessem!
Mielőtt ugrásra szánnám
Ismét magamat,
Gyere közelébb,
Hogy valóban lássalak!
Kabul, Afganisztán
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
