„Légy hasonló az égen szálló madárhoz, aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében.”

( Victor Hugo )

A varjú és a veréb

             Egy szép nyári hajnalon a felkelő napkorong narancsos fényében harmattól nedves tollait rendezgető, kékbe hajlóan feketéllő varjúlányt pillantottam meg a mezőn, amint a pipacsok között vidáman billegette a fejét ide s oda. Élvezte a csöndes reggelt, bár kissé még remegett a hűvöstől, lábacskái még nem ébredtek fel teljesen, így fejének billegése édes dülöngéléssel párosult. A határ összes madarát jól ismertem, de őt még sosem láttam errefelé. Nem tűnt elhagyatottnak, sőt a boldog létezés csillogott fekete szemeiben. Gondoltam, megpróbálok kicsit társalogni vele. Közeledésem kissé kizökkentette idillikus állapotából, de nem röppent tova. Szemlélgetett, figyelgetett egy ideig, majd látva, hogy irányultságomnak semmi köze az agresszióhoz, nyugodtan tovább folytatta tornagyakorlatait. Közelebb merészkedtem, és kedvesen megszólítottam. Arcán az ámulat jeleit véltem felfedezni, hiszen igen szokatlan egy embertől, hogy beszéli a varjúk nyelvét. Pedig nem nehéz dolog, csak egy kis képzelőerő kell hozzá és nyitottság. A kezdeti protokolláris dialógus után személyesebb hangvételt vett a beszélgetésünk. Vidámságának okáról kérdeztem. A válasz egyszerűen, de sokat sejtetően hangzott : egy utazás. És részletes mesélésbe kezdett kalandjairól.

Két héttel találkozásunk előtt egy nagyszerű búzamag lelőhelyre bukkant pár holdnyira innen. A lakmározást követően mély álomba merült, és távoli tájak hívogató képei töltötték el álmai tudatát, melyeket korábban nem láthatott, mégis ismerősnek tűntek. Felébredve késlekedés nélkül repülni kezdett, 7 nap hét éjen át szállt nyugatnak, mígnem Hispániába ért.

Zaragoza katedrálisának egyik kicsiny tornyán landolt a fáradtságtól teljesen kimerülve. Alig bírt lábacskáival megkapaszkodni a keskeny peremen, de minden erejét összeszedve lassan-lassan lélegzése lelassult, szédülése megszűnt, az eleinte még homályos körvonalak pontról pontra élesedtek és kirajzolódott az ódon-gyönyörű katedrális. Több óra telhetett el így a kimerültség delíriumában, amikor egy fiatal gólyapár közeledtére lett figyelmes. Köröztek felette pár percig, majd leszálltak mellé a toronyra. Ételt hoztak neki látva leromlott állapotát. Úgy habzsolta a falatokat, mintha legalább egy hete nem evett volna semmit. Így is volt. Hamar megtalálták a közös hangot. Elmesélte nekik a gyors elhatározásból született jövetelének rövid történetét. A gólyák elmondták neki, hogy a Szent Jakab Úton szeretnének végig utazni megvalósítva ezzel egy régi álmukat, zarándoklatukkal egyben tisztelegni kívánnak nemrég szerencsétlen balesetben elhunyt legidősebb gyermekük emlékének.

Így esett, hogy hármasban indultak neki az Útnak, amely ezernyi kalanddal kecsegtetett. Burgos és León katedrálisainak időtlenséget sugárzó merevségét az aprólékosan kidolgozott domborművek és a délemberi, hangos zsivajt okozó embertömeg zsongása töltötte meg élettel. Ezek voltak az első élményeik. Tovaszállva kisebb települések eldugott zugaiban fedezték fel a zarándokút középkori, szívet dobbantó emlékeit, hol csak egy-két csöndbe burkolódzó, mégis mesélő kőhalmazban, hol épületmaradványok hűvös árnyékában megbúvó illatok által. A zöld, a sárga és a barna színek különböző árnyalatait, keverékét palástként magukon viselő területek a magasból kis foltoknak tűntek, amelyek aprólékosan kidolgozott, oszthatatlan egységet alkotó hatalmas festménnyé egyesülve jelentek meg szemeik előtt. Élvezték a madártávlat nyújtotta örömöket, majd alább ereszkedve a kisebb részletekben mindenki felfedezte saját történetét. Élményektől duzzadva érkeztek meg a lemenő nap fényében Santiago de Compostelába. Az estét és az éjszakát már külön töltötték, hiszen korábban megállapodtak abban, hogy egyedül élik át a várva várt élményt, melyet a katedrális időtlensége, a hozzá kapcsolódó történetek, események váltanak ki belőlük. Oly személyesek ezek az érzések, hogy másnak elmesélni szinte lehetetlen. Így van ez a mi történetünkben is.

A reggeli hűvösben feltűnő nap melegítő sugaraitól felengedve kelt útra. Hazafelé vette az irányt, de a táj és a városok szépsége annyira magával ragadta, hogy nem légvonalban, hanem több kitérőt téve repült az otthon irányába. Salamanca főterén a katedrális oldalsó tornyocskáján gubbasztva különös illat szállt felé, amelyet még sohasem érzett. Az ősi könyvtárak mélyéről előkúszó ódonsárga papirusz illat a fiatalok kezében hordozott friss nyomtatványok tudást sugárzó szagával keveredett. Szinte megrészegült ettől az elegytől. Toledoban lenyűgözve látta, hogyan élnek egymással nyugodt harmóniában a katolikus királyok idejét idéző épületek „egyszerűen” szép motívumai a mudejar stílus aprólékos, könnyed és színes világával és a júdeai homok illatával. Segovia szűk utcácskáiban, ahol akrobatikus elemeket is fel kellet használnia a tovahaladáshoz, nagyon emberközelinek érezte magát. Majd jött Madrid a maga szörnyen nyüzsgő, kissé fojtogató légkörével. A múzeumok ablakain be-belesve töltött el órákat. Az impresszionista műremekek mindig nyugtatólag és egyben ajzószerként hatnak rá.

A hazafelé vezető, hosszú út előtt a Retiro parkban még megpihent. A nagy melegben alig talált olyan hűvös, árnyékos helyet, ahol uzsonnáját csendesen elfogyaszthatta volna. Az önfeledt lakmározás közben egy kis verébre lett figyelmes, aki fejét játékos huncutsággal billegetve, az elkergetéstől félve egyik szemét mindig rajta tartva mind közelebb és közelebb merészkedett hozzá. Varjú Királynőt mélységesen meghatotta e kis lény őszinte közeledése. Étellel és hellyel kínálta. A kis veréb az egyensúlyozás érdekében félig kitárt jobb varjúszárnyon foglalta el helyét, és onnan szedte fel az elé rakott morzsadarabokat ügyes bólogató mozdulatokkal. Azon nyomban szavak nélkül is világossá vált számukra : örök barátságot kötöttek. Bár mindketten jól tudták, hogy rövid időn belül elválnak útjaik, és talán sohasem találkoznak többé földi életükben, mégsem vették magukra a szomorúság maszkját. Örömük leírhatatlan volt. Kis kacsintásokkal fejezték ki érzéseiket, majd amikor eljött a pillanat csőreik egyetlen, meghitt csattintását követően az ellenkező irányba reppentek.

Épségben ért haza a hosszú útról ismert környezetébe és azonnal mély álomba merült. Álmát nem zavarta meg semmi és senki.

Mindez, mint mondottam volt 2 hete történt. Azóta kissé nehezebbnek érzi a jobb szárnyát. Örökre viselni fogja a kis veréb barátságának szeretetteljes súlyát…örömmel.

Fekete András

Budapest