Zgrót
Zgrót
Úgy tíz évvel ezelőtt történt. Felpakoltam a jó öreg Pannóniára a holmikat, beröffentettem a gépet, oszt lepöfögtem Zalaszentgrótra. Azt tudtam, hogy hova megyek helyileg, azt is, hogy néhány barátom hívott meg, akiket jól és régről ismertem, vagyis jól fogjuk magunkat érezni, de azt igazából nem tudtam, hogy mit is fogok én ott csinálni egy hétig, mi vár rám ott igazából. Egy művésztelep, komoly alkotótábor, ahol minden egyes művész napkeltétől napnyugtáig izzadva görnyed a köve, a fája fölé kalapácsostul, vésőstül, vagy ecsettel a kezében, néha a szájában fürkészi a tájat és a vásznat? Esetleg az alkotás nem is fontos, csak álca, ami mögé a mindennapoktól menekülő, az égész hajtós évet kipihenni vágyó, a tábor végére borvirágos orrot növesztő arcok bújnak?
Elröpült egy hét, majd néhány év, és most azon kapom magam, hogy minden évben úgy igazítom a szabadságomat, hogy együtt legyünk pár napot, függetlenül attól, hol élek éppen, Magyarországon vagy Spanyolországban.
Hogy miért teszem?
Teszem azért, mert megismerhetek különféle embereket, valódi részese lehetek a történteknek. Van, aki kőporos arccal egy kőtömbön gubbasztva bagózik, és a Casablancából ismert, Humphrey Bogart féle macsó képet vág, mert tudja, hogy fotózzák, majd nagy hirtelen „Héj, figyelj haver” felkiáltással elküld gyufáért, kenyérért vagy jobb esetben borért valakit. Egy másik hintát készít, és önfeledt óvodásként himbálódzik rajta, majd a helyi Vasedényben valóban kagyló alakú fürdőkagylót vásárol, szabadtéri fürdőt készít, és kibontott hajjal tusolva Boticelli Vénusz születése című képét idézi fel bennünk, miközben a szemközti domboldal egyik szőlősgazdája teljes hangerővel hallgatja végtelenített kazettáját, amin Bill a Király üvölti az István a Királyból, hogy „…véres kardot hoztam…”. Olyan is van, aki hihetetlen empátiával és szeretettel tanítja a gyerekeket rajzolni és festeni, majd igazi pedagógusként ismerteti meg velük a hónaljpukizás művészetét, vagy elveszett gyűrűjét keresve szemléli a helyi diszkotéka biztonsági kameráját, hogy megtudja, viselte-e még azt a belépéskor. Egy másik az előbb említett élménykombinátba hajléktalan szatyorba rejtett, az esti sütésből maradt, pirosra sült malacfejjel érkezik. Megint más a sörpadban ülve, fröccsöt iszogatva a „Ne fogazz” nevű banda slágerét hallgatja, miközben a bográccsal foglalatoskodó kollégát arról oktatja ki, miszerint a paprikás krumplit virslivel elkészíteni az emberiség ellen elkövetett véteknek minősül.
És teszem főként azért, mert a fent említett hrabali jelenetek főhősei olyan emberek, akik egymással beszélgetnek. Bármiről, bármikor. Beszélgetnek reggel, karikás szemekkel kávét vagy hosszúlépést kortyolgatva, beszélgetnek két kalapácsütés, két ecsetvonás között, beszélgetnek főzés közben, délutáni pihenő után, beszélgetnek a budin ülve, beszélgetnek a helyi Fürdőben a testüket áztatva, beszélgetnek az esti borkortyolókon, néha még álmukban is.
Új barátságok szövődnek, régi barátságok mélyülnek el emberek között, legyen az akár művész, orvos vagy bárki más.
Mindezeknek öröm aktív részese lenni.
Zaragoza, kétezertizenegy
Fekete András
|