|
A ház szimbolikája
A ház szimbolikája
…”Miként a világot pl. a taoizmus és a buddhizmus emberarányokkal ruházta fel, úgy jelenik meg ez a gondolat a ház szimbolikájában is – részei az emberi testnek felelnek meg. Nem idegen ez a magyar gondolkodástól sem. A ház (parasztház) emberléptékű, emberi arányokat követ. Antropomorfizációjára egyes elemeinek neve is utal: „homlokzat”, „lábazat”, „oszlopfő”, „szemöldökfa” és „ablakszem”. Mivel a ház óvja lakóját, mint jelképnek nőies, anyás karaktere van (régi palócház tartóoszlopának neve „bódoganya”). A ház és az ember jelképi megfeleltetése a pszichológia előtt is ismert. Pl. a pincét a tudatalattinak, a lakószintet a tudatnak, a padlást a felettes énnek felelteti meg.”…
(részlet, Hoppál-Jankovics-Nagy-Szemadám : Jelképtár)
Az elmúlt fél-egy év nagy része rengeteg gondolkodással, életem, tetteim, valóm, létem átgondolásával telt. Majdnem minden elmélyülés alkalmával magamat egy kertes házzal szimbolizáltam. Ez az építmény sokféle alakot öltött képzeletemben.
Először egy olyan ház jelent meg előttem, amely a csendes mindennapok jó értelemben vett egyhangúságát mutatta. Majd hirtelen sötét viharfelhők jelentek meg a semmiből, és véget érni nem akaró, mindent elsöprő, jéghideg szelet magával hozó zivatar vette kezdetét. Csak nagyon nehezen ült el a vihar. Minden másodperc éveknek, évtizedeknek tűnt. Javíthatatlannak tűnő károk keletkeztek. A kertben minden növény elpusztult, a fehér falakat eltávolíthatatlan sár borította, az ablakok betörtek, a zsaluk darabokra törve szanaszét feküdtek cserépdarabokkal fedve, a kitépett, kidőlt fák fájdalmasan ölelkeztek. A házban a villany kialudt, a kályha tüze kihunyt, a dermesztő hidegben minden tagom remegett, a bútorok feldőltek, a tükrök összetörtek. Eluralkodott a teljes káosz. Csak a könyvekkel teli polcok álltak sziklaszilárdan a helyükön. Sokáig gubbasztottam a sarokban reménytelenül elhagyatva. Apokalipszis érzés. Egyszer csak egy könyv esett le elém a parkettán fülsiketítőt csattanva. Felocsúdva kezembe vettem. Végtelennek tűnő ideig olvastam, többször az elejétől a végéig. Lassan-lassan összeszedtem magam, és a legszükségesebb javításokat elvégeztem.
A következő alkalommal azon kaptam magam, hogy egy könyvbe feledkezve ülök a karosszékemben. Leírhatatlan rendetlenség vett körül, csak egy gyertya pislákolt. Fáztam, de nem volt kedvem befűteni. Elgémberedett tagjaimat mozgásra kényszerítve a félig bedeszkázott ablakhoz vonszoltam magam. Kinézve, a szomszéd lámpájának elhaló fényében a kertet a vihar utáni, változatlan állapotban láttam. Megfordulva körbetekintettem a szobában, és közönyösen konstatáltam, hogy minden a zivatar utáni, feldúlt állapotban van. Ki sem mozdultam a szobámból a vihar óta. Mióta is? Elvesztettem az időérzékemet. Nem baj, nem érdekelt!
Az elkövetkező ház-élményekre nem minden részletében emlékszem pontosan. Az átélt érzés és a felszínre törő mondanivaló viszont élénken él bennem. Hosszú, önmarcangoló semmittevés után rávettem magam, hogy valamelyest rendet rakjak. Az ismert helyeket pontról pontra végigjárva újragondoltam sok mindent, kitakarítottam ezer meg ezer szegletét a háznak. Sőt lassanként eddig ismeretlen, sötét zugok teltek meg éltető fénnyel, melyet a felismerés lángja világított meg. Óvatosan, lépcsőfokról lépcsőfokra a pincébe is lemerészkedtem, és a padlás egyes részeiből is eltávolítottam a pókhálókat. Új élményekkel gazdagodva, azokat magamban hordozva tértem vissza a lakószintre. Milliószor körbejárva a teret átrendeztem a szobákat. Megdöbbenve észleltem, hogy a bejárati ajtó belülről be van zárva és ablakok lakatokkal megerősítve, bereteszelt állapotban, komoran várják kitárulkozásukat. Hol vannak a kulcsok? Hosszú keresés után megtaláltam néhányat, de csak a bejárati ajtót nyitottam ki egy kitekintésnyi pillanatra, majd gyorsan visszazártam.
Aztán idővel egyre többször merészkedtem ki az udvarra, persze csak igen rövid ideig „élveztem” a kintlét frissítő érzését. Az ablakokat továbbra is zárva tartottam. Rövidke udvari tartózkodásaim alatt többeket láttam elmenni a házam előtt, de megszólítani nem volt kedvem őket, még a köszönésüket sem viszonoztam. Teltek múltak a napok és a hetek, és egyre többször, egyre hosszabb beszélgetésekbe elegyedtem a házam előtt elhaladókkal. Néhány alkalommal azon kaptam magam, hogy csaknem behívom a kertbe társalkodó partneremet, de tettekre azért nem ragadtattam magam. Később egy derűsebbnek mondható napon egy kedves lánnyal diskuráltam, és hirtelen felindulásból kertembe invitáltam. Csakhogy nem tudtam hová is tettem a kulcsot, így egy rácsokon keresztüli dialógusban maradtunk. A következő találkozáskor aztán a meglelt kulcsot nyikorogva elfordítottam a zárban, és beeresztettem a lányt. Amilyen gyorsan és fürgén libbent be a kapun, olyan hirtelen és érzéketlenül tessékeltem vissza az utcára. Ne jöjjön ide nekem senki, hagyjanak békén! A kaput bezárva visszamentem a házba. Persze a bejárati ajtó kulcsát sem hagytam munka nélkül. Sokáig üldögéltem magamban.
Először a környéken, majd egyre távolabbi helyeken is elterjedt a hír, hogy a házamban és kertemben ugyan minimálisan, de mégiscsak az életnek jelei mutatkoznak. Egyre többen és egyre többször próbáltak bejutni hozzám, de én sokáig nem mutattam semmiféle reakciót. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi embert érdekelnek a kertemben és házamban rejlő dolgok, események. Lassacskán felismertem, hogy nem jó, ha a magány és egyedüllét nyirkos pokrócával takarózom. Ledobtam magamról és egyre több embert engedtem be, persze az előszobában lévő kanapén eltöltött, nem túl mélyreható légyottokon kívül egyébről nem tudok beszámolni. Az egyedüllétből fakadó, de igen lassú kapunyitás után mindenki hamar távozott.
Magányos, analizáló házbéli sétáim egyikén döbbenten fedeztem fel egy kis ajtót, amely a kert hátsó részére nyílik. Zárva volt ugyan, de a kulcs a zárban várta sorsát. A vihar sem tudta kimozdítani belőle. Félve fordítottam el a zárban a kulcsot. Nyikorogva, lassan magától kinyílt. Egy keskeny, sok színben pompázó falevelekkel ágyazott ösvény vezetett az ajtótól a kerítésig, a zivatartól érintetlenül. Óvatosan végiglépdelve rajta egy kis kertkapuig jutottam. A zárban ott volt a kulcs! Megdöbbenve gyorsan visszasiettem a házba és bezártam a kisajtót. Gondolataimba merültem. Napokig ülhettem egyhelyben, zakatolt az agyam.
Fájdalmasan, de mégis jólesően vájt belém a gondolat, hogy nyitva kell hagynom a kisajtót és a kiskaput ahhoz, hogy bejöhessen a házamba az, akire várok. Eddigi „vendégeim” rossz utat választottak, és magam is rossz kapun eresztettem be őket. Aki a kiakapu-ösvény-kisajtó útvonalon érkezik, az könnyen betérhet, hisz szabad az útja. Aztán a házban majd elválik, meddig marad. Persze ahhoz, hogy mindez megtörténhessen, ki kell nyitnom az ajtókat. Megtettem.
Budapest, 2004.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
