„…de te fabula narratur…”

( Horatius Flaccus, Quintus )

 Életre kelt szobor

 A teremtés

…a mester élete fő művét készül megalkotni.

Karakteres-mély vonásai, ősz halántéka, edzett, bár már könnyen fáradó karjai, messzire gondolkodóan tekintő szemei, bölcs mosolya érett koráról tanúskodnak. Sokat elmélkedett, ezerszer elképzelte maga előtt alkotását, milliószor tervezgetett, várta a pillanatot.

Egy pohár szép borral kezében, a lugasban üldögélve elérkezettnek látja az időt. Hirtelen felpattan, és a műterembe siet, ahol egy végtelen nyugalmat, de egyben hatalmas erőt sugárzó márványtömb régóta formálásra vár. Fogja a szerszámait, és azonnal nekilát a faragásnak. Nem kell gondolkodnia, elmélkedve a kő előtt ülnie, hiszen minden mozdulat már előre belévésődött korábban. Csak hagyja, hogy könnyedén, de biztosan mozogva kezeivel formálódjon a szobor. Hét nap és hét éjjel munkálkodik. Boldog, nem érez fáradtságot. Az alkotás gyönyöre hatja át. Hirtelen a padlóra dobja szerszámait, a házból kihozza kedvenc tonettszékét, és leül a szobor elé. Hosszasan figyelgeti művét, amely egy ülő női alakot ábrázol.

A szép-sima hajkorona jobb oldali választékkal két irányba indul. Bal oldalt könnyed kanyarral fedi el félig a magosba ívelő homlokot, és kissé ráhajol a formás fülre, majd hátul szédítő kanyarulatokat alkotó kontyban egyesül a jobb fül mögött édesen futó hajvonulattal. Eme konty rengeteg izgalmat és jólesően borzongató várakozást kelt a szemlélőben. Vajon milyen hosszú lehet, miként festene, ha a haj kibontódva és az elemeknek engedelmeskedve hullana alá? Minő szépség és erotika!

A mester alkotásának szemébe néz. A szemekbe, amelyek élettel telien csillognak, mégis kissé szomorúak, szeretetre vágynak, de ölni tudnának, ha kell, egyszerre tiszteletet parancsolnak, mégis gyengéd pillantásokat vetnek. Az arc arányos, bár alig észrevehetően aszimmetrikus. Az ajkak szép mosolyra hajlanak. Az mezítelen, kissé megemelt vállak gyengéden íveltek, és bár csöppet előreesettek, mégsem keltenek visszatetszést, hanem a hanyagul tartott háttal együtt szemérmesen védik a kebleket, amelyek a mellkason közöttük látható kis vonalas mélyedés folytatásában, a ruhát gyönyörűen domborítva, izgatóan rejtve maradnak a fürkésző tekintetek előtt. Nem kihívó, mégis szenvedélyt sugárzó rejtelem. A kecses karok ruhátlanok, melyeket látva szinte érezni a bőr sima-kellemes melegét, míg a könnyed esést mutató ruha teljesen elfedi a lábakat. Az arányosan szép kezek a lábhoz képest ellentétesen keresztezve nyugszanak a combon. Az alsó és felső végtagok ezen ellentétei feloldódnak a szobor egységében.

Az egész szoborból árad a szeretetre vágyakozás-várakozás, az elfojtott szenvedély izzása néha halvány vörösre festi és felmelegíti a hideg márványt.

A művész érzi, hogy már csak egyetlen kis vésőmozdulat hiányzik a teljességhez. A legfontosabb, amely tökéletessé teheti a művét vagy le is rombolhatja azt. Hirtelen láthatatlan lágy-kedves kéz ragadja meg az övéit, és határozottan irányítja azokat a végső a mozdulat során. Néhány másodpercnyi síri csend következik, amely éveknek tűnik a mester számára. Olyan érzése támad, amilyet napfogyatkozáskor élt át hajdanán : dübörgő csend, teremtés és halál.

Évek telnek el, mikor egy nap a mester reggel szobájába hívja lányát. Ágya szélére ülteti, bársonyos kezét érdes tenyerébe veszi, és elmeséli, milyen álmot látott az éjjel. Felesége látogatta meg álmában, mellé feküdt az ágyban, és csendes beszélgetésbe merültek, úgy mint egykoron esténként. Szavak nélkül is értette a mester, hogy eljött az idő. Hamarosan újra együtt lesznek. Felesége csak annyit kért, hogy a szobor-lánynak mondja el, hogy sokáig egyedül lesz nem találva párját. A párja csak olyan ember lehet, aki felismeri benne, hogy ő szobor, mégis él, aki meglátja benne azt a szépséget, amely csak szobor sajátja lehet, emberé soha, és azt az emberi szépséget, amelyet szobor nem sugározhat.

A lány néhány percig némán ült apja ágyán, miközben a mester boldog mosollyal arcán örökre lehunyta két szemét.

A gyűrű szentsége

Évek múlnak el a mester halála után. A szobor-lány a festészetnek szenteli napjait, ritkán jár társaságba, az egyedüllét olykor jóleső, bár alapvetően teljesen természetellenes magányában él.

Az emberek mindig furcsának tartják, nem tudják miért, de mindig távolságtartóak vele szemben. Nem tudnak mit kezdeni a fénylően sugárzó tekintettel, a királynőkhöz illő megjelenéssel, gesztusokkal. Talán egy kicsit félnek is tőle. Néhányan emberfelettinek gondolják, de még senki nem jött rá az igazságra. A lány pedig tudja, nem árulhatja el származását, mert akkor visszaváltozik szoborrá. Ezért inkább kerüli a nagy nyilvánosságot, a sok-hangos emberek tömegét. Nehezen tud komoly kapcsolatokat teremteni. Igen magasra teszi a mércét, egyfajta különlegességet érezve magában. Korábban volt már szerelmes, amikor felfedezni vélte élete párját, de hol saját éretlensége vetett véget a kapcsolatnak, máskor a fiú szeme maradt vak arra, hogy észlelje szobor mivoltát.

Egy napon barátnője unszolására végre leteszi az ecseteket, hátat fordít az éppen készülő képnek, és néhány napra elutazik vele egy eldugott, varázslatosan zöldellő vidékére, ahol még él a szokás a falvakban, hogy előre köszönnek az ismeretlennek is, behívják egy kis borkóstolóra, főztüket boldogan kínálva várják a vendég dicséretét, amely jóízű fogyasztásban nyilvánul meg. Kedves beszélgetések kerekednek, ismeretségek alakulnak ki és mélyülnek el órák alatt. Mint üres palack a tündöklő borral szüret idején, úgy töltődik fel az ember ilyen helyzetekben. Aztán később, mint hűs-ódon pincében évekig érő borból előtörő igazság, úgy döbbenünk rá a korábbi gondolataink értelmére, érzéseink mibenlétére. A lány is érzi ezt. Boldog órákat tölt a diófa hűsítő-nyugtató árnyékában töprengően, elrévedezve élete fontosabb eseményein, történésein. Váltig állítja, hogy ő egy kifejezetten bonyolult egyéniség, olykor inkább nehéz esetnek nevezhető. Valóban gyakran az undok, kiállhatatlan banya köpönyegét ölti magára, de e lepel mögött inkább egy, az igazságérzetében megbántott, azért mindenkor bátran kiálló, komoly személyiség rejtőzik. A kirohanásokat követően gyakran átéli a mások megbántása miatt előtörő lelkiismeret furdalás maró érzését. Olykor a meg nem értettség szobrának tartja magát. Mindezek miatt az újtól, a csalódástól való félelem álarcát viseli. Töprengéseinek azért előre mutató eredményei is vannak. Végre megérti, hogy nyitottá kell váljon ahhoz, hogy megtalálhassa párját. Ha nem enged mások közeledésének, ha nem kész az elfogadásra, örökre egyedül marad. Nehezen oldódó, de enyhülő görcsösséget érez.

Egyik ilyen merengése során mély álomba merül, mely kedves, szeretettel átitatott mosolyt csal az arcára. Édesapjával találkozik álmában. Eleinte csak szótlanul nézik egymást, aztán elmerülnek az ölelés tengerében, majd kedves beszélgetésbe kezdenek. Mielőtt elbúcsúzik, édesapja egy újabb tikot árul el, mint felesége neki annak idején. Nem elég, hogy a párja csak az lehet, aki felismeri benne a szobrot, hanem egy másik egybeesés is szükséges. Amikor ezt a férfi kimondja, akkor és ott a temérdek szebbnél szebb gyűrűje közül a legcsodálatosabbat kell viselnie. Nem hordhatja minden és egész nap, csak mindösszesen hét alkalommal, de nem feltétlenül kell kivárnia mind a hetet. Apja elárulja, melyik gyűrű az.

A lány vidáman ébredve arra gondol, hogy bár már csak öt lehetősége maradt, mégis közelebb került a várva várt boldogsághoz.

Szentháromság

A szobor-lány a rekkenő nyár-hőségben merengően üldögél a hűs lugasban, és bodzaszörpöt kortyolgat, amikor a kertkapu felől ismerős kutya csaholását hallja. A postás fiú kedves négylábúja köszönti e gyönyörű napot. A kapuhoz szalad, s mint mindig, szótlanul, mosolyogva átveszi a levelet, majd szeretettel megsimogatja az ebet.

Visszasiet a kert végébe, leül kedvenc kockás takarójára, és felbontja a levelet. Két verset talál benne:

Hárman az életemből

Ó, jaj, ki vagy Te, Szerelem

Ki vad vihart kavartál

Gyermeteg szívemben?

Éreztelek, de nem értettelek

Hisz ember emberfelettit

Meg nem érthet.

És Te, kegyetlen Elválás

Ki szívembe vésel ezer mély

Fájdalom-barázdát?

Még érezlek, de nem értelek

Hisz ember emberfelettit

Meg nem érthet.

És Te, százszorszép Szeretet

Ki szívembe az örökkévalóság

Magját ültetted?

Érezlek és már értelek,

Hisz ember emberit

Megérthet

Köszönöm Istenem,

Hogy megismertetted

Őket Velem!

Három szentháromság

Atya, Fiú, Szentlélek

az első szentháromság

mit a keresztvízben

sikoltva megízleltem

Szerelem, Elválás, Szeretet

újabb szent hármas

sorait életem írta

körforgásként belém ivódva

hiszem, létezik egy harmadik

Élet, melyet veled élek át

a fájdalmas Halálig

de a kín csak röpke pillanat

jön a mennyei szeretet

s kézenfogva, veled

az Örökkévalóságba elvezet.

A papírok kihullanak a leány elgyengült kezéből. Miközben az ujját gyengéden ölelő, legszebb gyűrűjét megérinti, csukott szemmel, fejét kissé lehajtva kedvesen elmosolyodik.

Kálvária

A levél olvasását követően lehunyt szemmel üldögélve, mintegy félálomban, valósághű képek kezdenek peregni a lány szeme előtt. A Kálvária-domb tövében álldogál áhítattal tekintve a dombtetőn álló kápolnára.

Rövid várakozás után, bizakodva, de csöpp félelemmel a szívében elindul felfelé a kálvárián, elég erőt érezve magában ahhoz, hogy a 14 stáción végighaladva elérjen a kápolnáig. Tudja, nem lesz könnyű. Minden egyes stáció egy érzést, gondolatot, tettet szimbolizál, amelyeket csak akkor hagyhat maga mögött, ha valóságosan megéli, átéli, megérti azokat, és szíve, lelke polcain a megfelelő helyre teszi őket. 14 nehéz csata áll előtte: félelem, bizalom, kétely, fájdalom, csalódás, önelfogadás, vívódás, magány, tolerancia, türelem, szeretet be/elfogadása és átadása, kapcsolatteremtés és megtartás, új-szokatlantól való rettegés, megszokás.

Útközben többször visszafordul elviselhetetlenül nehéznek érezve a vállain nyugvó keresztet, de később újra nekiindul az emelkedőnek. Végtelen hosszúnak tűnő idő telik el mire a kápolna tövéhez ér. Megkönnyebbülést, tisztaságot érez, de a teher még nem súlytalan. Fáradt szemeit dörzsölgetve pillant a kis épületre, és a lassan tisztuló homályosságban a levélíró fiút véli felfedezni a kapuban álló alakban. A szívében hirtelen feltörő szeretet kissé megrettenti. A fiú elmosolyodik, odalép a lányhoz. Megcsókolják egymást, majd leülnek, és kézenfogva hosszas beszélgetésbe kezdenek. Jóleső feszültség járja át őket. Mielőtt eltűnne a napkorong a horizonton, a lány arra kéri a fiút, hogy menjen vissza a kápolnába. Ő kívül marad.

Hetek telnek el így egyre növekvő szeretetben. A fiú minden nap kijön a lányhoz, majd visszatér a kápolnába. Végtelen türelmet érez magában, de a duzzadó szeretet és szenvedély néha elviselhetetlen feszültséget kelt benne. Nem bánja, nem siet. Ő már végigjárta saját kálváriáját többször, alaposan megélve a stációk inspirálta gondolatokat, érzéseket. Készen áll arra, hogy a kápolna kapuján beeressze a lányt. Hisz szeretete erejében. A lány egyik fülében szívének napról napra erősödő szeretet-hangjait hallja, míg másik fülében vívódást keltő, bár egyre csöndesedő stáció-gondolatok visszhangoznak. Szeretettel egymás szemébe néznek. Mindketten tudják, érzik, a kálvária kápolnájának kapuja nyitva áll…

Piéta

Telnek, múlnak a napok. Egyik este a lány a lenyugvó nap fényében fürdőzve hirtelen elhatározásra jut, és elég erőt érezve magában belép a kápolnába. Szent földön jár. Feltekintve a kupolán látható képekre alázattal teli szerénység járja át. A freskó képei evangélum történetet ábrázolnak. Végignézve a jeleneteket saját életének eseményei peregnek le a szeme előtt. Valósághűen átélve minden fontos momentumot, érzést a történet végére ér. Jóleső gyengeséget érez a lábaiban, leül a terem közepén található kőre. Hirtelen álomba merül. Álmában átölelik egymást a fiúval. Feltétel és kérdések nélküli ölelésben egyesülnek. A lány örömkönnyeket hullatva ébred, és a kezében egy ismerős kéz írta verset talál:

  Piéta

Néma sikoltás a Golgotán

Fájdalom hangja

A szűz fiát karján tartva

Zokogva siratja

A könny, mi arcán

Csordogál csendben

Éltető vízként szolgál

Egy friss harmatcseppben

Százszorszép rózsa nyílik

A harmadik napon

S e csodás virágot

Kezemben tarthatom

Rám bíztad azt

Mit csak egynek adhatsz

Leféltettebb kincsed

Ártatlanságodat

Szűzies fájdalmad

Legyen végtelen öröm

Örökre beléd halnék meg

Kedves, köszönöm.

Az utolsó sor olvasása közben a fiú gyengéd érintését érzi a vállán, mely szívének heves dobogását idézi  elő, elönti testét a forróság, miközben a hideg rázza, a végtelen biztonság és nyugalom köpenyébe burkolódzik. Egyetlen szó jut eszébe: elkezdődött…

Budapest

Illusztrációk sorrendben:

1. Michelangelo Buonarroti: Ádám teremtése

2. Andrej Rubljov : Szentháromság

3. A Szentháromság a Szűzanyával, Szent Jánossal és a két adományozóval (1426-28. freskó, Santa Maria Novella, Firenze)

4. Sebastiano del Piombo : Krisztus a Kálváriára

5. Gulácsy Lajos : Golgota

6. Michelangelo Buonarroti : Pieta

Fekete András